Hentesnél falatozni jó

Egy nagyszerű tarja miatt sokszor emlegettem már ezt a helyet, szerepel a Törzsanyagok listáján, de komplett henteskritikát még nem írtam róla, így végül is régi adósságot törlesztek most, miután egy barátommal kiadósabb látogatást tettünk az egységben. Maga az esemény szép példája annak, hogy Budapesten mindenütt van hentes, a Könyves Kálmán körúton akadt dolgunk reggel 9-kor, visszafele épp arról beszéltünk, hogy éppen villásreggeli idő van, amikor bekattant, hogy dejszen csak ki kell ugranunk a metróból a Nagyvárad téren és már el is jött a kánaán. 
Sajnos a telefonomban nem volt elég delej, hogy képeket készítsek, így most megint csak öten fogjátok lájkolni az írást, de sebaj, végül is magamnak csinálom, vagy mifene. A lényeg, hogy minden hentes meglegyen, majd ha egyszer valaki hentest keres, tudja magát mihez tartani. Afféle korrajz ez, nem kell hozzá sok szereplő, hiszen „egyet nem lehet eltagadni, én is kortárs voltam”. 
Szóval nagyon igazi helyről beszélünk, hosszú nagy tőkehúsos pult, keresztben széles melegítő pult, szívesen bele is ülnék, mert az ajtó állandóan nyitva, nem tudom, mostanában mintha egyre több hentes dolgozna nyitott ajtónál, tán örülnek, hogy nem kell hűteni. Az átlagosnál nagyobb kínálatból tarját és májas hurkát kértem, kollégám pedig csirkecombot és csirkeszárnyat rendelt. Haladó tagozatos ugyan, de ilyen napja volt, na, velem is van ilyen olykor, nem lehet minden nap fejhúst enni. 
A két csirke remek volt, a szárny és a comb is szépen át volt sütve, a bürkéje ropog, a húsa viszont puha és szépen leválik a csontról, ahogy kell. Egyszerű ízesítés, szerintem són és borson kívül mást nem látott, de minek is az állandó hivalkodás, így rozmaring, úgy zsálya, henteshez jöttünk enni, nem Stahl Judit fanklubba, hogy mindent nyakon öntsünk fél liter tejszínnel. A májas kifejezetten finom volt, rizses, mint szinte mindenütt, de az azért nagyon nem mindegy, hogy rizs hogyan integrálódik a cumóba. Akkor jó, ha szinte észrevehetetlen, amikor a rizsszemek nem különülnek el a töltelék egészétől, úgy kell megnézni, hogy hé, ez most rizs vagy zsemle. Ez a májas pont nemcsak, hogy ilyen volt, de kifejezetten májas ízű is, decens fűszerezéssel, úgy, ahogy kedvelem. 
(És itt álljunk meg egy polgári szóra. A skála másik végén ott van a nem máló szemes rizsa, egy sajátos Habsburg toposz megtestesítője, ami szerint a rizs akkor jó, ha a szemek szépen gurulnak egymáson, megszűnik köztük a koherencia, ha nem lenne gravitáció, szanaszéjjel menekülnének a tányérunkról. Komolyan, evett már valaki ilyet a Monarchia határain túl? Valamit anno rosszul fordított egy udvarhoz közel álló személy Bécsben, alighanem onnan sugárzott szét e nem múló hagyomány a birodalmi menzákra, de a rosszat jónak tételező szervilizmus a határon túl már nem működött. Gyártástechnológiailag sem értem, hogyan lehet ilyen rizsát előidézni egy hurkában, de tény, hogy vannak hurkák, amikből kipereg rizs, mint tányérjából a napraforgó.) 
A tarja főtt füstölt volt, erre sütöttek még rá egy kicsit. A múltkori, sima sült sokkal jobb volt, a hús szálkásan omlott szét, a gyorspácolt árut pedig nem tudom becsülni, a hagyományos füstölés állagban is fényévekkel jobb eredményt ad, ízben pedig a pácolt áru sehol sincs. Biztos drágább, de legalább adassék meg nekem a lehetőség, hogy azt válasszam, ha egyszer azt szeretem. A vegákkal sincs semmi bajom, csak azokkal az elvetemültekkel nem tudok mit kezdeni, akik aszongyák, hogy gabonakolbász pont olyan, mint az igazi. Nohát, a pácos tarja sem olyan mint az igazi.