Régi adósságom Észak-Buda, tulajdonképpen az egész III. kerület, itteni hentesről még sosem írtam, ezért tegnap kerékpárra kaptam, hogy közismert eltökéltségemmel feltérképezzem a Pacsirtamező utca és a Tímár utca sarkán található hentest. Eltökéltségem bátorsággal párosult, mivel elegáns ballonom a küllőket verdesve azzal fenyegetett, hogy beakad és nemes egyszerűséggel pofára esem.
Az egységben – minő meglepetés – jelentős tömeg várt a kora délutáni időpont ellenére. Ezt egészen addig bíztató jelnek tekintettem, amíg fel nem fogtam, hogy nem lesz számomra könyöklő, amikor majd megkapom a kajámat. Rám jellemző optimizmusom túljuttatott e nehéz perceken, és végül májas hurkát, sült pörcöt és főtt cserkészt kértem (magam sem értem, de nagyon rákaptam a cserkészre az utóbbi időben).
Udvarias ember lévén nem álltam le noszogatni a pultokat támasztó asztaltársaságot, hogy ugyanmár szorítanának egy kis helyet, ellenben ráutaló magatartással és eye contactal elértem, hogy egy fiatalember kicsit odébb húzódjon, így kerültem közvetlenül a grillcsirke sütögető szekrény mellé. Hőháztartásom hihetetlenül jó, lévén mindig gondoskodom a kellő mennyiségű energia beviteléről, ezért az objektum által szolgáltatott melegre semmi szükségem nem volt, kabátomat viszont bőszen huzigáltam, nehogymár odakozmáljon, még a végén megbüdösíti nekem azt a szép csirkét.
Nem szerénytelenségből mondom, de láttam már egyet, s mást henteseknél, így bátran állíthatom, hogy a sült pörc nem gyakori jelenség Budapesten, ezért készítettem róla egy fotót is, amit hamaros megosztok veletek. Az biztossá vált, hogy a következő Best of Budapest listára (lásd.: kettővel ezelőtti poszt) felkerül a cucc, mert mind egyedisége, mind harmóniája feljogosítja erre. Sült pörcöt (meg általában bőrős malacot) az egyen, aki szeret rágni. No, én aztán szeretek, régi heppem, hogy azért rossz az utódok foga, mert nem rágnak rendesen, a reggeli tápok, a főtt növényi eredetű ételek, valamint az édesség nem kényszeríti ugyanis erre őket. Rágásnak én azt nevezem, amikor az alsó és a felső fogsor közé kerülő portékát jelentős erővel szorítani kell mindkét oldalról annak érdekében, hogy az illető élelmiszer darabjaira hulljon. Ennek a kritériumnak nem felel meg a rágó sem, mivel ott lényegében semekkora erőre nincs szükség, ámde egy ropogósra sült malacbőrhöz ember kell, ez nem vitás. Építészetben is jártas mivoltomat meglibbentvén azt mondhatnánk, hogy a jó sült pörc rétegrendje fölülről lefelé haladva a puha, puhább, rágnivaló szavakkal írható le, és ez itt tökéletesen megállt.
A hurkát még helykeresés közben kénytelen voltam megtapintani, mivel legördülni készült a megroggyanó papírtálcáról. Az élménytől a húsevők közismert hidegvére ellenére megfagyott az ereimben a vér, olyan puha volt, hogy az komolyan megkérdőjelezte a várható élvezeti értéket. Szerencsére a csalódás nem következett be, kézbe fogva, vágva egyaránt jól működött az amúgy tényleg laza termék, valószínűleg a jó sütés eredményeképpen. Mert sütve nagyon jól volt, az biztos, a zsírok finoman távoztak, valósággal sóvárgott az almapaprika után és ez így van rendjén.
A főtt cserkész jó volt, mustárba hengerítve közé-közé harapva remekül oltotta a hurka és a pörc ellentétét, de legközelébb csak sültet szeretnék már, az olyan szép emlékeket hagyott bennem.
Mire befejeztem, megsült szépen a kabátom is, mivel a folyamatot gyorsította, hogy alulra újabb szép szelet császárok és hurkák kerültek. A hátam mögött folyó kedélyes kiszolgálás (itt minden nő „Csillagom”), és a szomszédos asztaltársaság dumája („Nézd már „Hentesnél evők baráti köre, ez milyen már” – bökött a plakátunkra egyikük) egyaránt feldobtak, úgyhogy a közeli kocsmában gurítottam az egészre egy laza fröccsöt is, ki mondta, hogy napközben nem lehet?
(96,5)
