Újlipócia hentesekkel jól átszőtt utcáiban már csak egy adósságom maradt, a híres Húsimádó hentesüzlet. Eddigi hanyagolásának oka talán éppen az, hogy a róla szóló henteskritikának olyan nagy elődökkel kell versengenie, mint Bächer Iván, aki valahol, valamikor oly szépen emlékezett meg itteni élményeiről, hogy valóságos mémet teremtett vele. Az írásra konkrétan nem emlékszem, régen volt már, de kétségtelenül nyomasztott ez a versenyhelyzet, úgyhogy segítségül magammal vittem három éves kislányomat, tudjátok, kutyával, fókával, gyerekkel és aktív szagmarketinggel bármi eladható.
Először is szögezzük le, hogy gyerekkel hentesezni zsír. Aggódtam kicsinyt, hogy miként fogunk enni egy 150 cm magas könyöklőnél, de a probléma nem bizonyult valósnak, a húsimádóban kétszintes a pult, alul tolta a lányom a rántott tarját, felül meg én gyürkőztem neki az oldalasnak és a májas hurkának. Igaz, hogy guggolva kellett felvágnom neki a húst, de innentől kezdve ment minden mint a paripakacsás, időnként jóízűen összekacsintottunk, és bőszen falatoztunk tovább nagy egyetértésben. Az én büszkeségemnél talán csak a henteseké volt nagyobb, elvégre nem mindennapos esemény, hogy egy hároméves kritikus kimondja, a rántott tarja 60-nal jobb a rántott sajtnál, pedig ők nem is tudták, hogy az általános egyenértékestől való ilyetén eltérés mifelénk mekkora megtiszteltetés, a legjobb csirkepaprikásom is csak egy 50-esig jutott.
Én kértem kis darab oldalast, de igazából nem úgy gondoltam, hogy egy lapos, és ekként picit túlsült szeletet akarok enni. Mert nincs annál szebb, amikor egy igazi - mondjuk így - emeletes oldalas ropogósra van körbesütve, belül meg omlik a hús, de ha egyszer laposka az a hús, akkor a külcsín és belbecs egyensúlyát nehezebb megtartani. Itt most a ropogós részek irányába tolódott el a hangsúly, ami az ízvilágnak baromi jót tett, de az egész harmóniát megbillentette kissé. Úgy kell nekem, miért nem figyeltem jobban, biztos vagyok benne, hogy a pultban vigyorgó vastagabb oldalasok tátrai magasságokban jártak.
Amiként csak a legszebb szavakkal, és a Budafoki úti májasok felemlegetésével lehet megemlékezni a májas hurkáról is. Remek állag, nagyon erősen májas ízhatás, biztos vagyok benne, hogy akár hidegen is falható lenne. A bolti kést nem szerette, de a bicskámmal tökéletesen szelhető volt, és hát lássuk be a jó vághatóság sosem volt és sosem lesz a jó hurka mércéje. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a húsimádó májasa, fajtájának egyik remeke, szívből gratulálunk hozzá.
Megkóstoltam persze a rántott tarját is, az ilyesmit nem hagyja ki az ember, sok karaj közt a tarja a király ugyebár. Én általában óvakodom a rántott szeletek, karaj, csémell és pmell fogyasztásától, mert az apósoméhoz képest gyakorlatilag mindenütt csalódnom kell, azért meg minek? De a tarja az megér egy misét, ez meg különösen, mert az aranynál még barnábbra is sült prézli alatt vastag és porhanyós hússzelet lakozott, nem véletlen volt tehát a majdnem dobogós hely a családi örökranglistán.
A bolt egyebekben is rendben van, az almapaprika hersen, a kenyér igazi foszlós hentesfehér. Sokáig zord tekintettel kerestem a plakátunkat hiába, mígnem kiderült, hogy éppen annak támaszkodom. Hogy milyen is az ember, csak ekkor tűnt fel, hogy pult túloldalán a bolt méretét meghazudtoló mennyiségű „bácsi” mozog összehangoltan, valamennyien tisztességben és jovialitásban megemberesedett arcok, akik minden betérő vevőt ismernek. Azt is, akit nem.