Régóta vágytam már elmenni a Benzcúr utcai henteshez, mert igen bíztató híreket kaptam felőle. Az információk egy része arra vonatkozott, hogy itt lehet a városban a legtöbb kolbászzsíros nyakkendőt látni, a másik érv pedig az volt, hogy ez az a hely, ahol jó a főtt debreceni. Mindig félve teszem be a lában olyan helyre, amiről az előzetes szóbeszéd miatt erős várakozások alakultak ki bennem, de mondhatom, mindkét állítás teljességgel megfelel a valóságnak.
Már beléptemkor 5 nyakkendő fogadott (két öltöny, két hosszú- és egy rövid ujjú menedzsering társaságában), és falatozásom alatt további 4 fordult meg a helységben, ez pedig - bízvást mondhatom - még az átlag hentesüzletek fölé pozícionált Belvárosi Disznótorosban is unikális jelenség. Volt ott szó svájci frankról, építőiparról, nyelvtudásról és kommunikációról, így nem tudtam eldönteni, hogy kit melyik irodaépületből szalajtottak, de a környék meghatározó része az ING és a Deloitte székház, és a hírek szerint a közelben tanyázik valamelyik nagy reklámcég is. Mindegy is, isten éltesse a gusztusukat.
A debrecenivel kapcsolatban tartozom egy őszinte vallomással. Nem szeretem a debrecenit. Vessetek a vegák elé, de olyan sok rossz, ragadós, puha, vizenyős, gyenge állagú verzióval találkoztam már, hogy ki vagyok ábrándulva, nem én tehetek róla. Valószínűszeg az a helyzet, hogy a hurkákkal, kolbászokkal ellentétben a debreceni nem házi, de még csak nem is manufakturális termék, hanem jellemzően élelmiszeripari, ahol a költségcsökkentés mindent visz, ezért aztán beledarálnak a porcogótól kezdve mindent, így jut a debreceni a virsli sorsára, sok a rossz belőle. Hanem a Benczúrban nem ez a helyzet, a debreceni frissen roppan, ízletes és nem ragad, ami tovább erősíti a virsli párhuzamot, abból is van jó, csak meg kell találni. Nos, debreceni fronton megvan a tuti, ha erre vágytok, menjetek a Benczúrba.
Megmondom a frankót, nem ma voltam itt enni, és hogy ilyen késéssel írok tesztet, annak egy lelkiismereti vívódás az oka. A finom, és jó állagú, igaz az én ízlésemnek nem eléggé átsütött kolbász mellett ugyanis egy olyan jelenséggel találkoztam itt, amivel kapcsolatban időbe telt, mire megnyitottam a lelkemet, és a kezdeti heves tiltakozást legyőzve felülkerekedett bennem a tolerancia. Az előttem állók ugyanis sorra kértek egy-egy darabot a pultból egy barnás árnyalatú, laza szerkezetű, ritkásan zsírokkal átszőtt főtt húsból, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a sertés melyik alkatrésze. Tanácstalanságom a kóstolás végéig kitartott, így végül kérdezés útján derült ki, hogy az én gondolkodásom túlságosan disznócentrikus, a pultosok által gondosan fölvágott (majd mikroban melegített) hús ugyanis pulykacomb. Ez az, amin mára túltettem magam. Virágozzék száz szál virág, ha errefelé ennek van keletje, hadd szóljon.
Maradt azonban egy probléma, amin nem tudok fölülemelkedni, ez a pulykacomb ugyanis nem füstölt, hanem pácolt volt. Ez pedig baj, mert a remek hurkák, szép kolbászok és az omlós tarják mellett éppen azért járunk henteshez mi törzsevők, hogy a bolti egyenízeket magunk mögött hagyva, végre a maguk eredetiségében vessük rá magunkat a főtt füstölt árukra is.
