Hentesnél falatozni jó

Összejöttünk így egy páran, azaz kb. harmincan, hogy végigegyük Budapest legjobb hentestermékeit. Úgy képzeljétek el, mint a nászajándék listát, szerény személyemben előzsüriztem Budapest henteseit, és felvettem a Best of Budapest lajstromba a legjobb étkeket, amiket hosszú hónapok alatt találtam. Ezekből mazsolázott a törzsevők tagsága, ki-ki hozta a hozzá közel eső hentestől azt, amit onnan hozni érdemes. A Dobló Borbárban mindezt kipakoltuk az asztalra, aztán hurrá, jól megettük, és örültünk, hogy milyen remek henteseink is vannak nekünk szerte a városban. 

Három hétig izgultam ezen az egészen, mi lesz, hogy lesz, de amikor megérkeztem a tett helyszínére, ott már henteskalandoktól volt hangos a tér. Megnyugodtam: hentesezők, tehát barátok között vagyok, nem lehet itt semmi baj.

Ahogyan azt alább ecseteltem volt, a hétvégén Pécsett jártam és kedves barátom unszolására látogatást tettem a piacon egy olyan időpontban, amikor még simán az előző esti hús hegyek és borok súlyát kellett volna ágyban fekve feldolgoznom, csakhát van az úgy, hogy az embert elcsábítja a szakmai elkötelezettség, és nem mond nemet olcsónak és jónak mondott füstöltáruk csábításának. Ennyit arról, hogy hogy kerültem a piacra.

Ha meg ott van az ember, és kellőképpen motivált, mert tudja, hgy a törzsevők epedve várják az újabb és újabb túrásokról szóló beszámolókat, akkor igenis beleáll a történetbe, ha tetszik elengedi a fogyókúra témát, csak hogy a divatos pszichológiai fogalmakkal is leírjam tetteim mozgatórugóját, és dafkéból is rendel egy fél májas hurkát, egy szelet tarját, meg egy kisebb, de nem zsírszegény csülök darabot, hogy behozza a távoli tájak ízeit hőn szeretett közönsége orrlikába. Ennyit arról, hogy mit, s miért ettem.

Vannak persze más típusú emberek is, akiket a világért sem ítélnék el, mert az ő buzgalmuk révén meg lett nekem narancssárga fesztiválnadrágom ilyen kis felhajtós izékkel. Ők azok, akik ezeket a szombat délelőttöket turkálókban töltik levetett ruhák közt kotorászva ugyanolyan szakértelemmel, ahogy én túrok, csak nem írnak turikritikákat a webre, mert nincs meg bennük az ehhez szükséges elhivatottság, más néven exhibicionizmus. Ennyit arról, hogy miért nem tartózkodtam egy adott időpillanatban ugyanabban a légtérben, mint Anita, aki pedig azt mondja, hogy de. 

A pécsiek tudnak valamit a marketingről, amit az Európa Kulturális Fővárosa projekt során fényesen igazoltak is, mert sikeresen hitetik el a városról, hogy az maga a nagy magyar mediterránium, miközben nálam Pesten két héttel hamarabb leérett a füge, mint ott. A piacon ez a fajta tehetség a szagmarketingben nyilvánul meg, a jó orrú törzsevő már a sütögetőkkel átellenes oldalon belépve, szőlő hegyek közt ténferegve is olyan illatokat regisztrál,  aminőket a legelvadultabb szerb birkatekerdék környékén lehet csak. Ez mondjuk tényleg az EKF projektre hajaz, amennyiben a forma mögött nem annyira a tartalom, mint inkább a szellőztetés teljes hiánya húzódik meg. Ennyit a kultúrdáról.

A májas finom volt, zsemlés tölteléke csodálatosan hozta magát a májat, a jóisten tartsa meg egészségben azt, aki kikeverte. Kár, hogy a bőre nem akart lecsúszni a torkon, mert előbb rátekeredett a villára, elhagyva a tölteléket, mint hogy a falat a szájig emelkedett volna, az ismételt kísérletkor pedig már nem ő volt a középpontban, hanem a belbecs, tehát maradt a tányéron félretolva. Ez az alulsütés kétségbevonhatatlan megnyilvánulása minden hurka esetében, egyszerűen nem távoznak a nedvek a termékből, így a bőr nedves és rugalmas marad, nem tapad hozzá maga a töltelék, de akkor meg miért nem nevezik simán csak májasnak. (Kolbászról is úgy húzzuk le a bőrét, hogy egy pillanatra hidegvíz alá dugjuk, ez olykor legitim eljárás lehet, körözöttbe törve például mindenképpen indokolt.) Ennyit a hurkáról.

A tarja kapcsán el kell mondanom, hogy a magyar vidék tud még újat mutatni a pesti ficsúroknak. Az eladó a rendeléskor megkérdezte, hogy kérek-e rá fokhagymát. Az ilyes kérdések hétvégi reggeliknél rendszerint levesznek a lábamról, ezért kértem, és láss csodát, olyan dózis nyers, zúzott fokhagymával kenték meg a húst, hogy az én gyomrom sem bírta volna, ha nem lenne folyamatos tréningben. Kezdőknek a kommunikáció ezen a pontján mindenképpen ajánlatos magatartásforma a szerénység. A hús amúgy omlós volt, és finoman fűszerezett, ezt csapatta a fokhagyma tökéletes ébresztőként szolgálva. Ennyit a tarjáról.

A csülök nem hozta a kötelezőt, mert lássuk be, mi a bánatnak ennénk bármilyen típusú bőrős malacot, ha nem kívánnánk, hogy a végén a roppanós bürke fogvájó használatára kárhoztasson. Na ugye, a fogra tapadó ropogós bőr szigorú szimbiózisban él a sült csülökkel, ennek elmaradása pedig arról tanúskodik, hogy valami félrecsúszott a anyatermészetben, olvadnak a jégsapkák, ilyesmi. Ennyit arról, hogy miért tartottam két lépés távolságot mindenkitől egész nap.

A végére maradt a tanulság. Sose menj teli hassal, enyhén másnaposan délelőtt henteshez kajálni olyan elvetemült alakokkal, akik este még hét pofára tolták a malacpofát, most viszont egy kóstolót sem kérnek a tányérodról, aztán úszni mennek, mert az ilyen antiszociális magatartás rombolja a belső egyensúlyodat, és ekképp hizlaló.

Amint azt már mondtam volt, 97,1

A Városház utcai feketefejes hentest méltatlanul hanyagoltam eddig, sokszor ettem már itt, de egy sort sem írtam még róla. Úgy vagyok ezzel, hogy egy jó kritikához közvetlen élmény kell, régi emlékekre ebben a szakmában ne lehet építeni. Nos, ma volt szerencsém benézni ide is, úgyhogy következzék végre a lényeg.

Az üzletet tavaly újították föl, egy ingatlanos biztosan dicsérné a burkolatok minőségét, de minket a beltartalom jobban érdekel, mint a külcsín. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a bolt étkeztetős funkciói az átalakítás során megerősödtek, nagyobb lett a pult, és kaptunk egy kézmosót is, ami egy kiadós csülközés után mindig jól jön.

A helyen egy kicsit eluralkodott a korszellem, de még nem bántó. Rántott áru, hurka, kolbász mindig van és finom is, oldalas, csülök nincs minden nap (vagy csak én járok későn enni), de többnyire van helyette valami jóféle tarja. A kínálatban megjelentek a saláták. levesek, főzelékek, tészták, vagy mondjuk a csilis bab, amit szeretek, de henteshez nem ezért járok.

A minapi velővel töltött karajról beszámoltam, de kritikát általában olyan kajákról írok, ami mindenütt kapható, így most májas hurkát faltam, kizárólag a szakmai semlegesség jegyében, mert amúgy a vérest jobban szeretem. Bízvást mondhatom, a hurka 10 pontos élményt nyújtott, itt-ott roppanósra sült, késsel jól kezelhető és kézbe fogva sem esik szét, íze pedig pompás. Szokás szerint kenyérrel ettem, savanyúságnak almapaprikát kértem. A feketefejesnél a kenyér mindig kitűnő, az almapaprika minősége viszont sajnos változatos. Ezúttal remek, vastag húsú, feszes darabot fogtam ki, így lett igazán kerek az élmény.

A feketefejes sajátossága, hogy azok a bennfentesek, akik feliratkoznak a levlistára, az minden áldott reggel fényképes levelet kap a napi menüről. Feliratkozni veszélyes, mert a levelet kinyitva nehéz megállni, hogy ne szaladjon le azonnal az emberfia, pedig a tipikus hentes termékeket nem is tartalmazza, csak az extrákat.

Újlipócia hentesekkel jól átszőtt utcáiban már csak egy adósságom maradt, a híres Húsimádó hentesüzlet. Eddigi hanyagolásának oka talán éppen az, hogy a róla szóló henteskritikának olyan nagy elődökkel kell versengenie, mint Bächer Iván, aki valahol, valamikor oly szépen emlékezett meg itteni élményeiről, hogy valóságos mémet teremtett vele. Az írásra konkrétan nem emlékszem, régen volt már, de kétségtelenül nyomasztott ez a versenyhelyzet, úgyhogy segítségül magammal vittem három éves kislányomat, tudjátok, kutyával, fókával, gyerekkel és aktív szagmarketinggel bármi eladható.

Először is szögezzük le, hogy gyerekkel hentesezni zsír. Aggódtam kicsinyt, hogy miként fogunk enni egy 150 cm magas könyöklőnél, de a probléma nem bizonyult valósnak, a húsimádóban kétszintes a pult, alul tolta a lányom a rántott tarját, felül meg én gyürkőztem neki az oldalasnak és a májas hurkának. Igaz, hogy guggolva kellett felvágnom neki a húst, de innentől kezdve ment minden mint a paripakacsás, időnként jóízűen összekacsintottunk, és bőszen falatoztunk tovább nagy egyetértésben. Az én büszkeségemnél talán csak a henteseké volt nagyobb, elvégre nem mindennapos esemény, hogy egy hároméves kritikus kimondja, a rántott tarja 60-nal jobb a rántott sajtnál, pedig ők nem is tudták, hogy az általános egyenértékestől való ilyetén eltérés mifelénk mekkora megtiszteltetés, a legjobb csirkepaprikásom is csak egy 50-esig jutott.

Én kértem kis darab oldalast, de igazából nem úgy gondoltam, hogy egy lapos, és ekként picit túlsült szeletet akarok enni. Mert nincs annál szebb, amikor egy igazi - mondjuk így - emeletes oldalas ropogósra van körbesütve, belül meg omlik a hús, de ha egyszer laposka az a hús, akkor a külcsín és belbecs egyensúlyát nehezebb megtartani. Itt most a ropogós részek irányába tolódott el a hangsúly, ami az ízvilágnak baromi jót tett, de az egész harmóniát megbillentette kissé. Úgy kell nekem, miért nem figyeltem jobban, biztos vagyok benne, hogy a pultban vigyorgó vastagabb oldalasok tátrai magasságokban jártak.

Amiként csak a legszebb szavakkal, és a Budafoki úti májasok felemlegetésével lehet megemlékezni a májas hurkáról is. Remek állag, nagyon erősen májas ízhatás, biztos vagyok benne, hogy akár hidegen is falható lenne. A bolti kést nem szerette, de a bicskámmal tökéletesen szelhető volt, és hát lássuk be a jó vághatóság sosem volt és sosem lesz a jó hurka mércéje. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a húsimádó májasa, fajtájának egyik remeke, szívből gratulálunk hozzá.

Megkóstoltam persze a rántott tarját is, az ilyesmit nem hagyja ki az ember, sok karaj közt a tarja a király ugyebár. Én általában óvakodom a rántott szeletek, karaj, csémell és pmell fogyasztásától, mert az apósoméhoz képest gyakorlatilag mindenütt csalódnom kell, azért meg minek? De a tarja az megér egy misét, ez meg különösen, mert az aranynál még barnábbra is sült prézli alatt vastag és porhanyós hússzelet lakozott, nem véletlen volt tehát a majdnem dobogós hely a családi örökranglistán.

A bolt egyebekben is rendben van, az almapaprika hersen, a kenyér igazi foszlós hentesfehér. Sokáig zord tekintettel kerestem a plakátunkat hiába, mígnem kiderült, hogy éppen annak támaszkodom. Hogy milyen is az ember, csak ekkor tűnt fel, hogy pult túloldalán a bolt méretét meghazudtoló mennyiségű „bácsi” mozog összehangoltan, valamennyien tisztességben és jovialitásban megemberesedett arcok, akik minden betérő vevőt ismernek. Azt is, akit nem.

A henteskririkát általában evés után azonnal szeretek írni (ha nem alszom el egyből), ezt a darabot mégis három napig érleltem, egyszerűen azért, mert a sok kölök vagy nem hagyott békén, vagy éppen azért hagyott békén, mert a számítógépemet nyüstette. Nem lehet kérem, így dolgozni.

Szóval, bár címe alapján az Alkotás útról (Alkotás út 12.) beszélünk, az egység mégis inkább a Nagyenyed felől nyílik, de talán fölösleges is ezt jó orrú hentesezőknek az orrára kötnöm, a címbéli megjelölés plusz az illat alapján nem tévedhetünk el. Lali barátom komolyan ajánlotta figyelmembe a helyet, meg mindig öröm Budán találni valamit, mert a jelek szerint a hegységképződés nem tesz jót az egy négyzetkilométere vetített hentessűrűségnek, tán nehéz lehetett anno fölcügölni a féldisznót, oszt úgy maradtunk, nem tudom.

Három jó kedélyű fiatalember állt előttem, ami alkati gyomoririgységem miatt kedvezőtlen előjelnek számít, de most nem okozott gondot, mindig örömmel tölt el, ha látom, hogy vevő és eladó jól reflektál egymásra, mosoly mosolyt szül, alakul a bizalom, ami nélkül még hentesezni sem olyan jó, mint vele. Ilyenkor szaporodik a tálcára kerülő termék, mert amit én egyszer kinéztem magamnak, arról lemondani nem tudok (és nem is akarok), amit viszont jó szívvel ajánlanak, azt híccencség, hogy megkóstolom.

Némiképp meg volt kötve a kezem, mert a kollégáknak vittem kolbászt rendelésre, de így került a csomagba néhány szelet tarja és egy helyes kis képződmény, sült erdélyi szalonna. Ez egy keresztben és hosszában szép egyenletesen beirdalt kétujjnyi széles, húsz centi hosszú, lapos, húsos szalonna, csodálatos vörösre sütve. Zsírjai szépen kisültek, de maradt belőle annyi, hogy a kenje a friss kenyeret, vesszük is fölfelé a Törzsanyagok listájára azonnal.

A három szelet tarjából, amit vettem kettőre a tökéletes jelző illik, a legnagyobbak közé sorolhatjuk őket, puhák és szaftosak, fűszerezésük decensen mustáros, pont annyira nem hivalkodó, hogy az ember még érezze a húsban rekedt nedvek ízét. A harmadik valahogy kissé túlsült, de mint tudjuk borban és gasztronómiában a legnagyobb kihívás nem az, hogy egyszer-egyszer letegyünk valami nagyot az asztalra, hanem hogy az átlag feletti minőséget minden tételnél megtartsuk.

Kolbászért mentem eredetileg, tehát kértem két jól átsült darabot. A velem is kedélyes pultos hölgy egészen meghatott azzal, hogy „emlékszem itt valahol egy magának való ropogósra” felkiáltással. egy nagy halom kolbászt feltúrt kedvemért. Nem csoda, ha ezután a sütést nemcsak én, de a kollégák is nagy megelégedéssel nyugtázták, hanem a kolbászra cseppet sem volt igaz a tarjánál tapasztalt decens fűszerezés, köményből biztosan, de talán paprikából is több került bele a kelleténél. A termék helyben láthatólag nagy népszerűségnek örvend - amíg ott voltam, egyetlen vevő sem hagyta ki – úgyhogy felfoghatjuk ezt a markáns ízt egy másik iskola termékeként, én nem ezt szeretem, de sebaj, virágozzék minden kolbász.

Igazai kis hentes ékszerdoboz található a 4es6os megállójával szemben. A kis helységben leginkább könyvtári hangulatom támadt, az ízléses fa könyöklők, az alacsony plafonig felérő berendezés, és a szépen bestokizott húsok olyan hangulatot árasztottak, mint az iskolai könyvtár annak idején.

Régóta készültem ide, mert bár nincs nagy híre (vagy csak én kimaradtam belőle), nagy múltú, oszlopos tagja ez az egység a budapesti hentesvilágnak. A hangulat nemcsak a beltér kialakítása, hanem a közvetlen, ám udvarias hangütés is megalapozza. A sült húsos pult kicsi, és nem is túl gazdag, de az alapok stabilak, leszámítva a hurkát, arra ugyanis várni kell egy kicsit, ami így ebédidőben nem szokványos, de legalább biztos friss sütés kerül elém, amikor kész lesz.

Addig is remekül elvagyok egy finom kolbásszal és egy egészen pompás oldalassal. Bár kifejezetten a legjobban megsütött kolbászt kértem, én még ennek is adtam volna egy utolsó kiadós hőfröccsöt, mielőtt a pultba helyezem, de nem minden a sütés, az alapanyag mindet visz, pont, ahogy egy kolbásztól elvárja az ember, sok fokhagyma, érezhetően minőségi paprika, csodálatosan harsány ízek töltik be az egész szájüreget, nincs kedvünk nyelni, csak nyammogni, mint Gombóc Artúr a csokoládén. Harapásra roppan, a késnek enged, ez kérem pompás, a szemcseméret/kenőanyag arányok is tökéletesek.

És még van ennél feljebb is. Az oldalas olyan puha, hogy nyugodtan nevezhetjük féléves önjelölt henteskritikusi működésem megkoronázásnak. Szerintem előfőzik, vagy mi – nem mintha ez csalás lenne. Nekem ilyen puha oldalast még sosem sikerült előállítanom, azt pedig nem hiszem, hogy egy nagy forgalmú hentes 8 órán keresztül konfitálná 90 fokon az oldalast, márpedig az állag valami ilyesmire utalt. A fűszerek itt egy kicsit laposak, igényli a mustárt, és bírna még fokhagymát is, annál több teret enged viszont az igaz húsélménynek, remek ez is.

Éppenhogy befejeztem a gyönyörködést az első felvonásban, elkészült a hurka, és mivel valaki a fülem hallatára kért egy felet, gondoltam a másik féllel lefojtom a gyutacsot, de ez hibának bizonyult. Hányszor mondjam még el nektek, hogy nincs minden termékben kiváló hentes ebben a városban, amin persze lehet keseregni, de ennél is jobb érzés a nagy titok tudójának lenni, hogy hol, mit érdemes túrni. Hát a Margit körúton ne hurkát rendeljünk, puha is, van is valami citromos (vagy tán mustáros) mellékíze, így nem marad felhőtlen az új hely felfedése feletti öröm. 

Nagy szerencséje lenne a politikusoknak, ha mi törzsevők velük szemben is érvényesítenénk elveinket, miszerint a hentes és a törzsevő szigorú szimbiózisban él, ezért húsközelben csak a szépet meg jót látjuk. Ki kell azonban ábrándítanom a közéleti szereplőket, a félig tele a pohár szemlélet csak azokkal szemben érvényesül, akik értünk dolgoznak, és akikkel vállvetve küzdünk a gyenge bolti (import) áruk, és a gabonakolbász ellen.

Megint egy legendás helyen, a Király és az Izabella utca sarkán álló egységben tettem látogatást. Több embertől is hallottam már róla, és gyakorlatilag ez volt az egyetlen hely, amit minden taxis ismert, akit a budapesti hentesek feltérképezése során megkérdeztem. Ezt mondjuk nem nagyon értem, eddig azt hittem a taxis társadalom azokat a helyeket részesíti előnyben, ahol jól lehet parkolni, itt viszont látványosan nem lehet, de ez mondjuk engem, mint bringást ez nem érdekel, a bolttól balra van egy rács, kitűnően oda lehet lakatolni a gépet.

Az az igazság, hogy nem is egyszer, hanem kétszer jártam ott. Szent fogadalmat tettem ugyanis, hogy rosszat csakis két próba után írok egy hentesről, elvégre minden rendes törzsevőt ugyanaz a cél vezérel, csupa szép és jó élményt akarunk kapni a hentesektől, ők meg biztosan csupa széppel és jóval várnak bennünket. Az nem lehet, hogy lemenjünk kutyába, és egyszeri hibák/hiányosságok miatt írjunk bármilyen negatív kritikát derék kiszolgálóinkról, elvégre hitvallásunk szerint a hús összeköt, akkor pedig mindenki megérdemli, hogy kapjon még egy esélyt. (Nem a Király-Izabella sarok az egyetlen, ahol voltam már egyszer, de nem írtam még róla kritikát. Nem véletlenül.)

Kezdem a lényeggel. Mind a két alkalommal toltam tarját, és mind a két alkalommal bearanyozta a napomat. Nem annyira, mint ama bizonyos nagyvárad téri darab, de igenis, ezek kitűnő minőségű, kifejezetten jó stílusban megsütött húsok, még omlósak, már átsültek, fűszerezésük kiváló. Ha errefelé sétálva eszetekbe jut egy szép szelet tarja (séta közben ez gyakran előfordul az emberrel), kifejezetten merem ajánlani ezt a boltot, a jó savanyúság kiválasztása mellett ehhez biztosan értenek. A tarja mellé egyszer kolbászt, egyszer rántott csirke felsőcombot kértem. Nos, felsőcomb ügyben a Visegrádi utcai hentes olyan magasra rakta a mércét, hogy az nehezen überelhető, de a Király utcai bolt a kicsontozatlan kategóriában egészen jól végezne nálam.

Csakhogy a jó tarja sütés nem mindig jár kéz a kézben a többi termék elkészítésének minőségével. A pultban csoffadó (Nyelvőrök kíméljenek: igen, tudom, nincs ilyen szó az Értelmezőben. Viszont van ilyen szó, mert két pécsi polgárt is ismerek, aki tudja, mit jelent ez.), aszalt bőrű grillcsirkék melle húsát nem szívesen csócsálnám el, és a kolbászból is hiányzik az átüt erő. Nem rossz, de semmilyen, kicsit mintha régen állna a pultban. Mindannyian tudjuk, hogy Budapesten a henteseknél a legjobb a kenyér. Hol volt még a Lipóti pékség, amikor a henteseknél már jó volt a kenyér, és az Ecserin lehetett a város legjobb kávéját inni? Basszus, a hentesek már az átkosban is a legjobb ropogós héjú fehérkenyereket adták a betevő mellé, hát hogyne fájna az embernek, amikor ettől eltérő gyakorlattal találkozik és nem is egyszer, hanem kétszer.

A bolt jóval kisebb, mint amit híre alapján gondoltam volna róla, de ennek inkább a tőkehúsos pult, semmint az étkeztetős oldal látja kárát. A műanyag kést és villát magadnak veszed el a pultról, fizetni a kasszírnőnél kell, ami mint tudjuk, teljesen helyes eljárás. Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül a zene mellett. Félreértés ne essék, nem a válogatást minősítem, hanem magát a tényt, a Király-Izabella sarkán a hentesnél zene szól. Nem bántóan hangos, de zene. Hát könyörgöm, hurkák, kolbászok oldalasok és sült császárok között ki akar zenét hallgatni, pláne olyat, amit nem maga választott? Ennél szerintem már csak a Boros-Bochkor zavarhatja jobban az egyszeri törzsevőt egy kiadós henteses reggeli közben.

És hát az ár. Az egyszer Belvárosi Disznótoroson kívül nem emlékszem mikor hagytam utoljára 1000 forintnál többet hentesnél, de az egy egészen máshova pozícionált hely, mint az átlag hentesek. Most a csirkecomb, tarja, kenyér, mustár, almapaprika csomaggal 1200 fölé kúsztam, ami szerintem barokkos túlzás.

Másodjára jártam a Karinthy Frigyes úton a Móricznál a Húspalotában, és elsőre nem írtam semmit, gondolom kitaláltátok, mit jelent ez. Mindkétszer ettem májas hurkát, egyszer-egyszer sült császárt és sült csirkét. A csirke és a császár megütötte a mértéket, de egyik sem hagyott maradandó emléket. Aki viszont hurkázni akar, az szerintem ne ezt a boltot válassza, hanem baktasson le a Budafoki út 28-ba, vagy nézzen el Ica Mamához a Bartók Bélára, esetleg menjen át a Mangalica Palotába (ezt még nem teszteltem, de ez egy étlapos hely, kicsit ki is lógna a sorból). A budafoki úti májas hurka párját ritkítja, Ica mamáé is kiváló, de Karinthy-n sem az alapanyag, sem a termék nem üti meg a mértéket. Az önálló életet élő rizsszemek közötti kötőanyag íze sincs igazán eltalálva, állaga azonban némiképp fűrészporos, így az egész hurka szétesős és száraz. A sütésnek, olajnak, zsírnak nyoma sincs a bőrén, mintha főzték volna, és utólag belegondolva alighanem ez is lehet a helyzet. Lélektelen, steril összhatású termék szerintem, de ha szerintetek ez egy olyan iskola, amelynek létezése szerény hentes-műveltségem okán eddig elkerülte a figyelmemet, akkor vessetek nyugodtan a vegák elé.

A bolt mentségére legyen mondva, hogy láthatóan nem az etetés a fő profil, sok és minden bizonnyal jó minőségű húsárut tartanak (egy-egy kulen és füstölt cucc fel is keltette az érdeklődésemet), különben itt a piac közelében, hentesekkel amúgy is jól ellátott környéken aligha állná a versenyt az üzlet. Mindez meglátszik az étkezősarkon is, a szép tiszta krómacél evőfelületet inkább ülésmagasságba tervezték, a villára vett szétesős hurka darabnak csak töredéke jut el a szájig, a maradék a megtett úttal arányos ütemben visszahull a tálcára.

A hentesek értünk vannak, mi meg velük. Ennélfogva a magamfajta törzsevő számára nincs mostohább kötelesség a hentesfikázásnál. Éppen ezért én szeretném a legjobban, ha valaki többet tudna nálam, és legitim elkészítési módnak írná le azt az eljárást, amelynek ilyen hurka a végeredménye. Hajrá!

Ica mama hentesüzlete a Vásárhelyi utca és a Bartók Béla út sarkán arról híres, hogy ez a hely kétségkívül a Móricz Zsigmond körtér környékének szívcsakrája. Ezt a képet erősítettem egy múltkori rövid FB posztommal én is, pedig lehetne bőven beszélni a felhozatalról is, hát most meg is teszem, miután a minap hurkát, kolbászt és egy darab dagadót is ettem a helyszínen. Elfogott a kísértés, hogy egyek, vagy vegyek és vigyek haza egy fél grillcsirkét, de nem illett volna a fitnesz programomba, amely elsősorban sertés termékeken alapul, és semmiképp sem teszi lehetővé, hogy egy napon belül hentest teszteljek kiadósan és még egy fél csireket is betoljak. Márpedig, ha én elviszek Ica mamától egy darab csirkét, az nem éli meg a másnapot.

A véres hurka - mert az volt a lelkem – szokás szerint hozta a kötelezőt. Véletlenül sem bántanám meg Ica mamát, de van jobb véres a városban (májas is), de az itteni hurka számomra etalon. Erre mondom én azt, hogy ettem egy jó hurkát. Nem tudok, de nem is kell róla emelkedett hangon értekezni, sallangmentes belevaló hurka ez, finom, ihletetten meg van sütve, és állagra is jó. Kész.

A kolbász más tészta, Ica mama kolbászainak van egy különlegessége, amit, ha megvalósul a nagy álmom, a Kossuth térre tervezet 5 méteres mustáros kolbász szobor, akkor azon mindenképpen meg kell jeleníteni. Ica mama kolbászainak egyik végén ugyanis rendszerint kitüremkedik egy kis töltelék, egy sötétvörösre sült rózsaszirom. Nem tudom, hogy ez mennyiben tudatos, feltételezem, hogy az, mert ez a rész a sült kolbász kétségkívül legnemesebbik darabja. Mindig is szerettem, amikor disznóvágáskor a töltelékből kis lepényeket, vagy hurkácskákat sütnek, na, ez a királyrész erre emlékeztet minden alkalommal, garantáltan ezt hagyom az amúgy is kitűnő kolbász végére az utolsó falat mustárhoz, koviubihoz, és ropogós kenyérhéjhoz.

Ica mamáék igazi antirasszisták, amennyiben nem szeretnek különbséget tenni sertéshús és sertéshús között, a pultban látható sült húsokat egyaránt malacpecsenyének nevezik korra, nemre és bőrszínre valamint tarjára, dagadóra, vagy oldalasra való tekintet nélkül. Most egy viszonylag lapos hús ragadta meg a tekintetemet, amely zsírszerkezetében nem hasonlított a tarjára, oldalas sem lehetett, mivel nem volt benne csont. Kénytelen voltam rákérdezni, így ettem végül dagadót, amely mind fűszerezését, mind állagát tekintve kitűnő volt, és az amúgy szálas hús keresztbe harapása sem okozott gondot.

Ica mamáéknál a legkülönfélébb péksütemények közül lehet választani, jó a savanyúság, és rendes evőeszköz van.  A tálcát, mint hordozó eszközt viszont valamiért kiiktatták a rendszerből, ami nem teljesen érthető számomra: vagy a vendég fordul többször a pult és a könyöklő között, vagy – és ez a gyakoribb – a pultos viszik ki a kaja egy részét, ami előzékeny, de akárhogy is nézem fölösleges lótás-futást jelent. (Mondom én, aki nem mosogatok.)

Igazi ragadozóként vetettem rá magam a Hajós utca 21. alatti hentesboltra, részint azért, mert melegen ajánlották a figyelmembe, részint mert most igazán éhes voltam. Veszélyes volt a helyzet, ebben a felfokozott lelkiállapotban érheti ugyanis a legnagyobb csalódás az embert, de szerencsére nem ez történt. Ehelyett remeket ettünk, ismét szép az élet, mint amikor nyári hőségben, hosszú absztinencia után szétárad az ember ereiben az első jeges nagyfröccs.

A bolt eleve hangulatos, napomat valósággal bearanyozta a profilképünk egy eredeti variációja, amely a marha bontását bemutató hasonló plakát társaságában a kelleténél talán egy kicsit magasabban, de szépen keretezve ott lóg az üzletben. A hangulat barátságos, majd mindenki ismerőse a henteseknek, Mari néni, Tibikém, Szeveszgézám állnak előttünk, vagy rendelnek mellettünk. A részben a kirakatba épített pultban szépen sorjáznak a különféle sültek, nem lóg ki semmi a sorból, se saláta, se csíra nem rontja, igaz, nem is javítja az összképet, ellenben szokatlanul szép a savanyúság kínálat csábít mértéktelen fogyasztásra. A boltban elképesztő mennyiségű saját termék kapható, nemcsak a sültes pultban, de a kampókról is zömmel saját vágásból származó kolbász és füstöltáru lóg, a hideg pultból is saját disznósajt és májas vigyorog rám. A műanyag villát nem szeretem, de nincs hozzá közöm, mire való az ember keze ugyebár, a dobozos szalvétáért viszont jár a pont.

Májas hurkát, kolbászt, oldalast és tarját is rendeltem, különféle savanyúságokkal, sok kenyérrel. A menünek nem volt gyenge pontja, bár a kolbászok közül rutintalanul nem választottam, hanem rábíztam magam a hentesre. Utóbb láttam, hogy lettek volna az enyémnél sültebb darabok is, de sebaj, így is kitűnő volt a portéka, jól vágható, még szaftos, de már egy picit szemcsés, a fűszerezése erőteljes, de még nem bántó. Májas hurkát rég nem ettem ilyen jót, pedig kicsit puhábbnak ígérkezett, mint amit szeretek, de már látom, hogy nem őbenne, hanem az én elvárásaimmal van a baj, revideálnom kell a nézeteimet, és leborulnom a Hajós utcai májas, mint etalon előtt.

Az oldala ugyancsak hibátlan, de nem volt benne az a plusz, amit a többi alapján vártam, de mit tegyek, nem én tettem magasra a lécet. A tarja viszont egy csoda, ott van a Nagyvárad téri mellett - ha nem előtte, amelyről korábban megemlékeztem. Nem viccelek, kétujjnyi vastag, a sütés nem szítta ki belőle a nedveket, ennek megfelelően finoman zsíros, és úgy omlik szét a szájban, hogy nem is rágunk, csak ízlelő bimbóinkkal simogatjuk szét a húst.

Irigylem a környék lakóit, az operaénekeseket és a balett táncosokat, hogy minden nap ilyen élményben lehet részük. A magam részéről köszönöm, ez szép emlék marad.

93,7

Ma délelőtt pontban 11-kor megvolt az első törzsevői találkozó a Budafoki út 28. alatti műintézményben. Balázs javasolta a helyszínt, mint kiderült nem véletlenül, remek fogás volt. A helyről tudni kell, hogy lényegében az egyetlen budapesti hentes, amely komoly rajongói táborral rendelkezik a virtuális térben. Ehhez az előremutató kezdeményezéshez mindenképpen gratulálni akartam, másfelől szült bennem egy gyanakvást, hogy a nagy fene modernitás a szaftosabbak felől óhatatlanul a szoftosabb kaják irányába tereli a kínálatot.

Nos, ez a feltételezés nem állt meg, a Budafoki úton a pult abszolút törzsanyag. A hurka-kolbász-csülök-oldalas-császár ötösfogat rántott áruval, karajjal és csirkével egészül ki. Balázsék törzsevők itt, úgyhogy simán kaptunk engedélyt a fényképezésre. A fiúk a pultban kedélyesek, és mindenkit ismernek. Valamivel ebédidő előtt voltunk még, de így is voltak pillanatok, amikor kifejezetten sokan voltunk az üzletben, na, ők mind „heló-sziasztok” státuszú közismert húsevők voltak, és ez így nagyon szép. Miután Balázzsal szentül megfogadtuk, hogy márpedig hentesnél fogunk meghalni, nekiálltunk enni.

Szerényen – mint utóbb kiderült túlságosan is szerényen – egy félkolbász, félhurka, oldalas konfigurációt rendeltem, hegyes és enyhén csípős paprikával, kenyérrel, tormával. Májas hurkát kértem, amely ugyan szerkezetét tekintve egy kicsit laza volt, de eszméletlenül finom, én ilyen szemtelenül májas májashurkával régen nem találkoztam, egyszerűen csúcs. Kollégáim rendeltek egy kis ellátmányt, úgyhogy elhoztam egy véreset is, amit utóbb véletlenül megkóstoltam. Ez komolyabb szerkezetű, ugyancsak finom, bőre pedig fenségesen ropogós. Úgy magam, mint a kollektíva nevében gratulálok, így kell hurkát sütni. Remek volt a kolbász is, ez csak hajszálnyival lazább, mint amit szeretek, de sütése és fűszerezése egyaránt csodálatos. 

Hasonló jókat tudok mondani az oldalasról, amelynek választásakor emlékeim szerint a „szaftos” szót használtam, de a kapott darabra vonatkoztatva ez a szó utólag alpárinak tűnik. Az kérem ott kisült zsír, remegős, nem bántó, nem enged már levet az ember szájában, ezzel szemben két őrlő szájmozdulattal nyelhetővé tehető. A hús puha, és érintésre valósággal kilövi magából a csontot. A Budafokin – csakúgy, mint a Dohány 47-ben – a pultos még kiadás előtt, előre fölvágja az oldalast, amit a műanyag evőeszközök állékonyságának ismeretében teljesen helyes műveletnek gondolhatnók. Itt azonban tökéletesen fölöslegesnek bizonyul, ezt az oldalast ugyanis én egy félfamentes irodai A4-es papírral is simán elvágnám, ha nem enném meg előbb kézzel.

A paprika is említést érdemel, olyannyira kemény húsú és hersenős, hogy amikor óvatlanul beleharaptam, leve a mellettem kolbászozó középkorú hölgyre fröccsent, amiért is előbb rettenetesen zavarba jötte, majd elnézést kértem. Szerencsére a hölgy – láthatólag ugyancsak törzsevő errefelé – a hentesnél evők lojalitásával legyintett: „köszönöm, én is vettem, többet nem kérek.”

Köszönöm a meghívást, a henteseknek pedig a príma kosztot! Éljenek a budafoki útiak sokáig, jó egészségben, szép húsok között. (De halni visszajövünk.)

A Bosnyákra tartva nem lehet kihagyni a hentest, mert bár bent is sütnek ezt-azt, az autentikus felhozatal idekint várja az igazi hentesnél evőket. A belső hamisítatlan élményt ígér, a pultokból hívogatóan kacsingat a nyers áru, a horgokon füstölt húsok és szalonnák illatoznak, egyedül a kólás könyöklő és a némileg szűkös helykínálat rontja az összképet.

A sűrűn rakott nehezen áttekinthető pult is a helyszűkére utal, néha egymás hegyére, hátára kerül a csülök, a tarja, a flekken és az oldalas, de a gyakorlott szem hamar megtalálja, amit keres. Kolbászt és oldalast rendeltem tormával, savanyúval, kenyérrel …  Bocs, a kenyeret rutinból írtam már, de a Bosnyákon hiba kenyeret rendelni, itt ugyanis van lapcsánka, avagy tócsni (tócsi?) - ez hitvita, ami a szó átvitt és valódi értelmében is tömör kiegészítője a hentes termékeknek.

Szóval lapcsánkát ettem hozzá, kijőve a 30 fokba főtt is a fejem, de oda se neki, fő az élmény. Az pedig kiváló. A kolbász az ív egyik oldalán ropogós, lorettói szűzmáriám, már-már fekete. Ez az, ezt nekem sütötték, rád vártam napok óta. Mustáros napom volt, jól meg is mérték, de a kolbász olyan zamatos volt, hogy éppen csak mártogattam, a mustár javát meghagytam az oldalasra. Finom volt az is, a bőr alatti elvékonyodott zsírréteg bőven a bántóan vastag határon belül, láthatóan jó az alapanyag, és éppen jó a sütési hőmérséklet.

A kiszolgálás kedves, az étterem szalvéta és a műanyag kések itt a Bosnyákon nem bántók, aki jobbra vágyik, az menjen a belvárosba, ez a hely pedig maradjon meg az elkötelezett húsevők legnagyobb örömére olyannak, amilyennek megszoktuk.

94,1

A Belvárosi Disznótoros egy új világ hírnöke, de nem azé, amelyben mottónk szerint szabadon fröccsenne a kolbászzsír. A Károlyi Mihály utcában elhelyezkedő műintézmény maga a jövő magyaros vendéglátása, egy fúziós hentes, amely csodálatosan ötvözi a magyar hentesek mesterségbeli tudását, a szerb szakácsok zabolátlanságát, a mongol barbecue változatosságát, az izompólót a Gucci öltönnyel. Gyors kiszolgálás, dizájntányérok, fa nyelű evőeszközök és dobozból kinyerhető minőségi szalvéta aranyozza be a betévedő vendég napját.   

A pultban balról jobbra haladva a hagyományos disznótorostól indulunk a sült oldalason, át az egyben sült csülök felé, majd felbukkan a csevapcsicsa és a húspogácsa, míg végül elkérünk a bepácolt hússzeletekig, ez utóbbiakat vaslapon sütik láthatóan nagy műgonddal.

Az összehasonlíthatóság végett véreshurkát ettem, és egyben sült csülökből kanyarinttattam magamnak egy 20 dekás porciót, valamint tormát, uborkát és szokás szerint kenyeret rendeltem. Nyugodtan mondhatom, hogy ilyen csülköt csak olyan ember készíthet, akinek nincs más az életében csak hús. A bőre igazi aranybarna, ropog, de nem ragad fog közé, alatta vékonyan feszül a sütés után megmarad soványka zsírréteg, a hús pedig omlik, nincs kétség a túlsütés előtti utolsó pillanatban kapták le a tűzről, ahogy kell. 10 pont, semmi kétség. A hurka remek készítmény, tömörsége miatt inkább vágható, mint szétesős, kitűnő példány ahhoz, hogy megmutassuk a betévedő külföldieknek és a gyorséttermen elfajzott egyetemistáknak, hogy mi a jó a magyar konyhában.

A Belvárosi Disznótoros tökéletessége a jövő járható útja, ez nem vitás. Én azonban azt szeretem, ha a hurka két oldala amerikai szemmel már túlsült, a bél és a vele közvetlenül érintkező néhány milliméteres tölteléksáv helyenként ropogósra sül. Márpedig ezt ebben a tökéletes világban magam is hibának tartanám. Szívemből kívánom, hogy Belvárosi Disznótoros vigye a magyar hentesek dicséretét a nagyvilágba, legyen belőle sikeres franchise itthon és külföldön, de harcos hentesnél evőként fogékony vagyok időnként egy kis „hibára”.

Régi adósságom Észak-Buda, tulajdonképpen az egész III. kerület, itteni hentesről még sosem írtam, ezért tegnap kerékpárra kaptam, hogy közismert eltökéltségemmel feltérképezzem a Pacsirtamező utca és a Tímár utca sarkán található hentest. Eltökéltségem bátorsággal párosult, mivel elegáns ballonom a küllőket verdesve azzal fenyegetett, hogy beakad és nemes egyszerűséggel pofára esem.

Az egységben – minő meglepetés – jelentős tömeg várt a kora délutáni időpont ellenére. Ezt egészen addig bíztató jelnek tekintettem, amíg fel nem fogtam, hogy nem lesz számomra könyöklő, amikor majd megkapom a kajámat. Rám jellemző optimizmusom túljuttatott e nehéz perceken, és végül májas hurkát, sült pörcöt és főtt cserkészt kértem (magam sem értem, de nagyon rákaptam a cserkészre az utóbbi időben).

Udvarias ember lévén nem álltam le noszogatni a pultokat támasztó asztaltársaságot, hogy ugyanmár szorítanának egy kis helyet, ellenben ráutaló magatartással és eye contactal elértem, hogy egy fiatalember kicsit odébb húzódjon, így kerültem közvetlenül a grillcsirke sütögető szekrény mellé. Hőháztartásom hihetetlenül jó, lévén mindig gondoskodom a kellő mennyiségű energia beviteléről, ezért az objektum által szolgáltatott melegre semmi szükségem nem volt, kabátomat viszont bőszen huzigáltam, nehogymár odakozmáljon, még a végén megbüdösíti nekem azt a szép csirkét.

Nem szerénytelenségből mondom, de láttam már egyet, s mást henteseknél, így bátran állíthatom, hogy a sült pörc nem gyakori jelenség Budapesten, ezért készítettem róla egy fotót is, amit hamaros megosztok veletek. Az biztossá vált, hogy a következő Best of Budapest listára (lásd.: kettővel ezelőtti poszt) felkerül a cucc, mert mind egyedisége, mind harmóniája feljogosítja erre. Sült pörcöt (meg általában bőrős malacot) az egyen, aki szeret rágni. No, én aztán szeretek, régi heppem, hogy azért rossz az utódok foga, mert nem rágnak rendesen, a reggeli tápok, a főtt növényi eredetű ételek, valamint az édesség nem kényszeríti ugyanis erre őket.  Rágásnak én azt nevezem, amikor az alsó és a felső fogsor közé kerülő portékát jelentős erővel szorítani kell mindkét oldalról annak érdekében, hogy az illető élelmiszer darabjaira hulljon. Ennek a kritériumnak nem felel meg a rágó sem, mivel ott lényegében semekkora erőre nincs szükség, ámde egy ropogósra sült malacbőrhöz ember kell, ez nem vitás. Építészetben is jártas mivoltomat meglibbentvén azt mondhatnánk, hogy a jó sült pörc rétegrendje fölülről lefelé haladva a puha, puhább, rágnivaló szavakkal írható le, és ez itt tökéletesen megállt.

A hurkát még helykeresés közben kénytelen voltam megtapintani, mivel legördülni készült a megroggyanó papírtálcáról. Az élménytől a húsevők közismert hidegvére ellenére megfagyott az ereimben a vér, olyan puha volt, hogy az komolyan megkérdőjelezte a várható élvezeti értéket. Szerencsére a csalódás nem következett be, kézbe fogva, vágva egyaránt jól működött az amúgy tényleg laza termék, valószínűleg a jó sütés eredményeképpen. Mert sütve nagyon jól volt, az biztos, a zsírok finoman távoztak, valósággal sóvárgott az almapaprika után és ez így van rendjén.

A főtt cserkész jó volt, mustárba hengerítve közé-közé harapva remekül oltotta a hurka és a pörc ellentétét, de legközelébb csak sültet szeretnék már, az olyan szép emlékeket hagyott bennem.

Mire befejeztem, megsült szépen a kabátom is, mivel a folyamatot gyorsította, hogy alulra újabb szép szelet császárok és hurkák kerültek. A hátam mögött folyó kedélyes kiszolgálás (itt minden nő „Csillagom”), és a szomszédos asztaltársaság dumája („Nézd már „Hentesnél evők baráti köre, ez milyen már” – bökött a plakátunkra egyikük) egyaránt feldobtak, úgyhogy a közeli kocsmában gurítottam az egészre egy laza fröccsöt is, ki mondta, hogy napközben nem lehet?

(96,5)

Kivel ne fordult volna még elő, hogy valahol gyorsabban végez, mint tervezte, vagy lemondják egy programját, aztán ott áll a világ végén, a következő program még odébb van, és azon tanakodik, hogy mit kezdjen magával. Hál istennek, nekünk törzsevőknek ez nem kérdés, egyből megszólal a belső hang „Újretervezés, irány a hentes”. Így esett, hogy látogatást tettem a Thököly út – Könyves Kálmán körút sarkán található hentesnél, mivel mint tudjuk, Budapesten 10 perc gyalogidőn belül mindenütt találni hentest, pláne, ha az embernek olyan listája van, mint nekünk.

A szép egységbe betérve mindjárt feltűnik annak tágassága, itt láthatóan komoly helyben étkeztetésre vannak berendezkedve. És valóban a pultban a hentesáru mellett ott sorakoznak az egytálételek, bakonyi csirke, marhapöri, hentestokány és a többiek, csakhogy én ugyebár nem ezért jöttem.

Még csak 10 óra, reggeliző idő, ezért hurkát kérek és kolbászt, megspékelve egy szelet rántott karajjal, a kenyér, mustár, almapaprika meg gyakorlatilag kötelező ugyebár. Jól van, reggelinek nem sovány, tudom, de ha ez az ebéd is, akkor rendben van, különben is bringával jöttem, kell az energia. A kolbász a pultban szép, de eső érintésre kiderül, hogy baj van, egyszerűen kemény. Ölni nem lehet vele, de határozottan inkább bikacsök, mint hentesáru. Nem ragozom tovább, inkább levonom a tisztelt hentes úr/hölgy helyett a megfelelő következtetéseket: itt vagy helyben történt nagyon súlyos eljárási hiba, vagy a beszállítónál kell reklamálni, de azonnal, mert az ilyesmi rontja az üzlet jó hírnevét. A rántott hús esetében egyszerűbb a probléma, amennyiben bizonyosan helyben van a probléma, a hús a vastagságából levezethető időnél többet töltött a forró olajban. Egy jobban megtermett, ujjnyi vastag szeletnek valószínűleg megfelelt volna, de ez fel olyan vastag, bizonyára innen a félreértés.

Megmondtam már egy párszor, hogy rosszat csak akkor írok hentesről, ha kétszer is meglátogattam, és mindkétszer előfordult ugyanaz a hiba, itt viszont először jártam, mégis írok róla. Ez nyilván magyarázatra szorulna részemről, de hogy is írhatnék arról a pazar májas hurkáról, amit ott ettem anélkül, hogy meg ne írnám a kötelezőt. Alighanem rossz a saját magam által alkotott szabály, de erről majd mondjatok ti ítéletet, miután elolvastátok az okot, azaz a zuglói májas dicséretét.  

Hol is kezdjem? Nem voltam nagy hurkás mielőtt ebbe az oldalba belevágtam volna, simán úgy voltam vele, hogy megírom és ezt kolbászból, meg színhúsokból is, senki ne aggódjon egy percig se. Hanem aztán rá kellett jönnöm, hogy a hentesek általános egyenértékese, nem a szelet tarja, nem a sült császár, de még csak nem is a kolbász, hanem az oldalas és a hurka. Ez utóbbin belül is inkább a májas, egyszerűen azért, mert esetében nagyobb a játéktér, mint a véresnél, én legalábbis saját ízlelőbimbóimon így veszem észre. A jó májas hurka rendkívül összetett műremek. Most azon túl, hogy készítőjének nagyon fontos döntést kell hoznia, hogy akkor végül zsemlés legyen vagy rizses, az állagnak, a máj és a többi töltelék arányának, a fűszerezésnek, a bőrnek és az elkészítésnek mind nagyon egyben kell lennie ahhoz, hogy a törzsevő elé kerülő falatok azt az élményt adják, amit egy jó májas nyújtani tud. Szerény véleményem szerint nincs még egy ilyen odafigyelést igénylő darab a hentesüzemben, ezért némileg tudatosan, de a jó élményektől is befolyásolva lettem hurka fan.

Kis teszt, nagy élvezet, a tegnapi oldalas képeket nézegetve Mónikához hasonlóan megéheztem, gondoltam elmegyek valahova bekapni néhány falatot még így délelőtt. Ha már délelőtt, akkor legyen egy olyan hentes, ahol már délután 1 körül sem találtam a múltkor sült árut, így jutottam el a Ráday utcába.

 Nem voltak komolyabb szándékaim, de egy hurkát mindenképpen toltam volna, csakhogy nem volt. A meleg ételes pult az eladónő mögött, a rálátása nem tiszta, a főtt árut tartalmazó edény pedig nem is látszik megrendelői pozícióból, de nemcsak evésre van a szánk, így derült ki, hogy van főtt cserkészkolbász.  Ugyanígy derült fény arra is, hogy a méretes sült kolbászokat itt nem felezik el vevői kérésre sem, így egészült ki csöppnyi kosztom egy rántott felsőcombbal. Mustár, almapaprika, kenyér, törzsanyag.

A cserkész nem általános jelenség manapság, magam sem ettem főtt cserkészt ezer éve, nagy várakozásokkal helyeztem hát el a tálcámat, némileg alacsony könyöklőn. Emlékeimben a cserkész – anyám főzött rendszeresen – a virslinél vékonyabb és darabosabb, a kolbásznál leheletnyivel kevésbé fűcseres termék. Nos, ez itt előttem éppen virsli vastagságú, állaga sem nagyon különbözik tőle, ellenben kellemesen paprikás, az összhatás tehát nem emlékeim szerint való, viszont jó. Amikor pedig megharapom az első bőr alatt megbújó zsírzárványt, és az államon csorog a lé, akkor mindent megbocsátok, ez az, ezt felejtettem el, a cserkész közismerten nem nyakkendősöknek való, vagy ha mégis próbálkozik vele, hát ne úgy egye, mint én, kézzel fogva harapva bátran, hanem tegye le, és essen neki késsel, ha kedves a délutáni tárgyalása.

A rántott felsőcombon hunyásnyival vastagabb a panír, mint kellene, cserében finom és a csont mellett is jól át van sülve a hús, kár, hogy az egész hideg. Az almapaprika inkább közepes, mint jó, a kenyér rendben, egyszer benézek még korábban is, az nem lehet, hogy a másnapos Széchenyi szakkollégisták folyvást eleszik előlem a hurkát.

Hanem azért mégis, isten éltesse a szakkollégiumot a 25. születésnapján!

Egy nagyszerű tarja miatt sokszor emlegettem már ezt a helyet, szerepel a Törzsanyagok listáján, de komplett henteskritikát még nem írtam róla, így végül is régi adósságot törlesztek most, miután egy barátommal kiadósabb látogatást tettünk az egységben. Maga az esemény szép példája annak, hogy Budapesten mindenütt van hentes, a Könyves Kálmán körúton akadt dolgunk reggel 9-kor, visszafele épp arról beszéltünk, hogy éppen villásreggeli idő van, amikor bekattant, hogy dejszen csak ki kell ugranunk a metróból a Nagyvárad téren és már el is jött a kánaán.

Sajnos a telefonomban nem volt elég delej, hogy képeket készítsek, így most megint csak öten fogjátok lájkolni az írást, de sebaj, végül is magamnak csinálom, vagy mifene. A lényeg, hogy minden hentes meglegyen, majd ha egyszer valaki hentest keres, tudja magát mihez tartani. Afféle korrajz ez, nem kell hozzá sok szereplő, hiszen „egyet nem lehet eltagadni, én is kortárs voltam”.

Szóval nagyon igazi helyről beszélünk, hosszú nagy tőkehúsos pult, keresztben széles melegítő pult, szívesen bele is ülnék, mert az ajtó állandóan nyitva, nem tudom, mostanában mintha egyre több hentes dolgozna nyitott ajtónál, tán örülnek, hogy nem kell hűteni. Az átlagosnál nagyobb kínálatból tarját és májas hurkát kértem, kollégám pedig csirkecombot és csirkeszárnyat rendelt. Haladó tagozatos ugyan, de ilyen napja volt, na, velem is van ilyen olykor, nem lehet minden nap fejhúst enni.

A két csirke remek volt, a szárny és a comb is szépen át volt sütve, a bürkéje ropog, a húsa viszont puha és szépen leválik a csontról, ahogy kell. Egyszerű ízesítés, szerintem són és borson kívül mást nem látott, de minek is az állandó hivalkodás, így rozmaring, úgy zsálya, henteshez jöttünk enni, nem Stahl Judit fanklubba, hogy mindent nyakon öntsünk fél liter tejszínnel. A májas kifejezetten finom volt, rizses, mint szinte mindenütt, de az azért nagyon nem mindegy, hogy rizs hogyan integrálódik a cumóba. Akkor jó, ha szinte észrevehetetlen, amikor a rizsszemek nem különülnek el a töltelék egészétől, úgy kell megnézni, hogy hé, ez most rizs vagy zsemle. Ez a májas pont nemcsak, hogy ilyen volt, de kifejezetten májas ízű is, decens fűszerezéssel, úgy, ahogy kedvelem.

(És itt álljunk meg egy polgári szóra. A skála másik végén ott van nem máló szemes rizsa, egy sajátos Habsburg toposz megtestesítője, ami szerint a rizs akkor jó, ha a szemek szépen gurulnak egymáson, megszűnik köztük a koherencia, leginkább taszítják egymást, ha nem lenne gravitáció, szanaszéjjel menekülnének egymás elől a tányérunkról. Komolyan, evett már valaki ilyet a Monarchia határain túl? Valamit anno rosszul fordított egy udvarhoz közel álló személy Bécsben, alighanem onnan sugárzott szét e nem múló hagyomány a birodalom területére, de a rosszat jónak tételező szervilizmus a határon túl már nem működött. Gyártástechnológiai szempontból sem értem, hogyan lehet ilyen rizsát előidézni egy hurkában, de tény, hogy vannak hurkák, amikből kipereg rizs, mint tányérjából a napraforgó.)

A tarja főtt füstölt volt, erre sütöttek még rá egy kicsit. A múltkori, sima sült sokkal jobb volt, a hús szálkásan omlott szét, a gyorspácolt árut pedig nem tudom becsülni, a hagyományos füstölés állagban is fényévekkel jobb eredményt ad, ízben pedig a pácolt áru sehol sincs, biztos drágább, de legalább adassék meg nekem a lehetőség, hogy azt válasszam, ha egyszer azt szeretem. A vegákkal sincs semmi bajom, csak azokkal az elvetemültekkel nem tudok mit kezdeni, akik aszongyák, hogy gabonakolbász pont olyan, mint az igazi.

Volt szerencsém ismét ellátogatni az István útra, amelyről a minap megírtam, hogy egymástól 17 háznyira két hentesüzletnek is otthont ad, barátságos miliőt teremtve ezzel az egész környéken. Összehasonlító tesztet terveztem eredetileg, arra voltam kíváncsi, a két közeli üzlet mennyiben riválisa, illetve komplementere egymásnak ebben az összezártságban. Nos, az összehasonlító teszt idő hiányában nem jött össze, de a 44. szám alatti egységben toltam egy gyors hurka-kolbász kombót. Azért csak ennyit mert délelőtt n11-kor még nem volt sem sült tarja, sem oldalas, az amúgy sem túl nagy pultból így hurkák, kolbász és sült csirke közül lehetett csak választani. Ekként sajnos elvesztettem azt a lehetőséget, hogy Tibor törzsevő kartács által rekomendált oldalasból lakmározzak, de ez is csak arra csábít, hogy egyszer visszatérjek ama bizonyos összehasonlító teszt elvégzésére.

Muszáj e helyütt megállnunk egy pillanatra és elméláznunk a különböző hentesek üzletpolitikáján. Nem titok, hogy kétszer is próbálkoztam az utóbbi időben a Ráday utca 49. szám alatti egység tesztelésével, mert volt arra dolgom, de mindkétszer ugyanabba a problémába ütköztem, minden sült termék elfogyott. Ez délután négykor nem lepett meg, legközelebb azonban 1-re mentem, ami mondjuk a Benzcúr utcában, vagy a belvárosi egységeknél abszolút ebédidőnek számít, kifejezetten sorba kell állni ilyenkor. Hogyan lehetséges, hogy míg az egyik hentesnek ebédidei rumlija van, addig néhány sarokkal odébb a hentes gyakorlatilag csak reggeliztet, az István úton viszont fél 11-kor még meg sincs megterítve az asztal. Feltehetőleg egyik hentes sem a maga ellensége, tehát a magyarázat valahol a lakosság eltérő összetételében keresendő, de nehéz elhinni, hogy a Ráday utca kollégistái kizárólag reggeli, vagy tízórai gyanánt vesznek magukhoz fehérjében gazdag ételeket. Akárhogy is van, a magamfajta vándor törzsevő sehogy sem jön ki jól ebből a kavalkádból.

A májas hurka ízletes volt, de az állaga némi kivetnivalót hagyott maga után. Biztos ismeritek a hurkának azt az alulsütött állapotát, amikor a termék még inkább főtt, mint sült, nem lehet úgy hozzányúlni, hogy a bőre azon nyomban el ne válna a beltartalomtól. Ennél fogva az amúgy finom héja elveszíti kívánatosságát, és végül ottmarad a tálcán. Láttam már olyat, aki eleve így eszi a hurkát, mert nem szereti a belet, amibe töltik, de nekem e nem az esetem.

A kolbász szép karikát formált és finom is volt, itt is igaz volt azonban, hogy néhány percet még kibírt volna a sütőben. Az egységben amúgy debreceni és a sülttel megegyező kolbász is kapható főtt kivitelben, így pláne nem teljesen világos, hogy miért nem pirítanak rá egy kicsit a sültre, ebben a formájában ugyanis leginkább a főttre hajaz, ha pedig azt szeretném, akkor azt is kérhetnék.

Feltűnően finom volt viszont a savanyúság, és sokféle is van belőle, a tormát pedig az orrom előtt felbontva kaptam kisüveges kiszerelésből. Dicséretére legyen mondva a boltnak, hogy hentesüzletként láthatóan nagy népszerűségnek örvend, folyamatosan jönnek-mennek a vevők, és felvágottakkal, vagy tőkehúsokkal felvértezve távoznak, itt tehát a sütögetés sokkal inkább mellékes tevékenység, mint más, ma már inkább étkeztetésből, mint húsforgalmazásból élő boltoknál. Ez a melléktermék jelleg mutatkozik meg a sütögetős pult elhelyezésében is, amennyiben a kívánatos falatokat célszerű az üzleten kívülről a kirakaton keresztül kiválasztani mielőtt betérünk, mert bentről nehezebben kivehető, hogy mi lapul a polcokon.

 Volt szerencsém rövid sétát tenni a minap Újpesten, a piac környékén. A Szent István téren, a zálogházzal szemben talponállós hentesre bukkantam, és mint igazhitű húsevő, nem hagytam ki a kínálkozó alkalmat.

A hely első blikkre nem keltett túlzott reményeket: a kólás könyöklő eleve nem túl bizalomgerjesztő, a pult szélén pedig gyrostekerő készülék tornyosult, ami némiképp gyanakvóvá tett – mint utólag kiderült, nem teljesen alaptalanul.

A pultban ugyanis se csülök, se oldalas nem volt, szépen sorakoztak viszont a hurkák, kolbászok, rántott húsok és a sültcsászár-szeletek. Az utóbbi kettőt ettem, szelet kenyérrel és almapaprikával. A császárhoz tormát kértem volna, de nem volt, ezt mindenképpen rossz pontként kell bekönyvelnem. A kenyér pici volt, és rajta maradt a címke, ami figyelmetlenségre utal, a szalvéta pedig valami egészen különös szerzet volt, mintha több rétegű, hajtogatott szalvétát vágtak volna föl „étterem szalvéta” méretűre.

A rántott karaj és a sült császár hamar feledtette apró bosszúságaimat. A panír hibátlan, szépen elválik a hústól, nem kemény, de kicsit ropog, ahogy kell, az a fajta, amiből az ember nem hagyja a tányérján a leszakadó darabkákat. Az almapaprika kemény és lédús, a sült császár pedig egészen kitűnő volt: enyhén paprikás, bőre leváló, zsírjától éppen eléggé megszabadítva jól kente a rántott húst és a kenyeret.

A sültválaszték nem nagy, de amit ettem, az kitűnő volt. Kis odafigyeléssel a hibák orvosolhatók. Jó lenne, ha a tulajdonosban lenne igény a minőségi kiszolgálásra.

Régóta vágytam már elmenni a Benzcúr utcai henteshez, mert igen bíztató híreket kaptam felőle. Az információk egy része arra vonatkozott, hogy itt lehet a városban a legtöbb kolbászzsíros nyakkendőt látni, a másik érv pedig az volt, hogy ez az a hely, ahol jó a főtt debreceni. Mindig félve teszem be a lában olyan helyre, amiről az előzetes szóbeszéd miatt erős várakozások alakultak ki bennem, de mondhatom, mindkét állítás teljességgel megfelel a valóságnak.

Már beléptemkor 5 nyakkendő fogadott (két öltöny, két hosszú- és egy rövid ujjú menedzsering társaságában), és falatozásom alatt további 4 fordult meg a helységben, ez pedig - bízvást mondhatom - még az átlag hentesüzletek fölé pozícionált Belvárosi Disznótorosban is unikális jelenség. Volt ott szó svájci frankról, építőiparról, nyelvtudásról és kommunikációról, így nem tudtam eldönteni, hogy kit melyik irodaépületből szalajtottak, de a környék meghatározó része az ING és a Deloitte székház, és a hírek szerint a közelben tanyázik valamelyik nagy reklámcég is. Mindegy is, isten éltesse a gusztusukat.

A debrecenivel kapcsolatban tartozom egy őszinte vallomással. Nem szeretem a debrecenit. Vessetek a vegák elé, de olyan sok rossz, ragadós, puha, vizenyős, gyenge állagú verzióval találkoztam már, hogy ki vagyok ábrándulva, nem én tehetek róla. Valószínűszeg az a helyzet, hogy a hurkákkal, kolbászokkal ellentétben a debreceni nem házi, de még csak nem is manufakturális termék, hanem jellemzően élelmiszeripari, ahol a költségcsökkentés mindent visz, ezért aztán beledarálnak a porcogótól kezdve mindent, így jut a debreceni a virsli sorsára, sok a rossz belőle. Hanem a Benczúrban nem ez a helyzet, a debreceni frissen roppan, ízletes és nem ragad, ami tovább erősíti a virsli párhuzamot, abból is van jó, csak meg kell találni. Nos, debreceni fronton megvan a tuti, ha erre vágytok, menjetek a Benczúrba.

Megmondom a frankót, nem ma voltam itt enni, és hogy ilyen késéssel írok tesztet, annak egy lelkiismereti vívódás az oka. A finom, és jó állagú, igaz az én ízlésemnek nem eléggé átsütött kolbász mellett ugyanis egy olyan jelenséggel találkoztam itt, amivel kapcsolatban időbe telt, mire megnyitottam a lelkemet, és a kezdeti heves tiltakozást legyőzve felülkerekedett bennem a tolerancia. Az előttem állók ugyanis sorra kértek egy-egy darabot a pultból egy barnás árnyalatú, laza szerkezetű, ritkásan zsírokkal átszőtt főtt húsból, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a sertés melyik alkatrésze. Tanácstalanságom a kóstolás végéig kitartott, így végül kérdezés útján derült ki, hogy az én gondolkodásom túlságosan disznócentrikus, a pultosok által gondosan fölvágott (majd mikroban melegített) hús ugyanis pulykacomb. Ez az, amin mára túltettem magam. Virágozzék száz szál virág, ha errefelé ennek van keletje, hadd szóljon.

Maradt azonban egy probléma, amin nem tudok fölülemelkedni, ez a pulykacomb ugyanis nem füstölt, hanem pácolt volt. Ez pedig baj, mert a remek hurkák, szép kolbászok és az omlós tarják mellett éppen azért járunk henteshez mi törzsevők, hogy a bolti egyenízeket magunk mögött hagyva, végre a maguk eredetiségében vessük rá magunkat a főtt füstölt árukra is.  

Egy nagyszerű tarja miatt sokszor emlegettem már ezt a helyet, szerepel a Törzsanyagok listáján, de komplett henteskritikát még nem írtam róla, így végül is régi adósságot törlesztek most, miután egy barátommal kiadósabb látogatást tettünk az egységben. Maga az esemény szép példája annak, hogy Budapesten mindenütt van hentes, a Könyves Kálmán körúton akadt dolgunk reggel 9-kor, visszafele épp arról beszéltünk, hogy éppen villásreggeli idő van, amikor bekattant, hogy dejszen csak ki kell ugranunk a metróból a Nagyvárad téren és már el is jött a kánaán. 
Sajnos a telefonomban nem volt elég delej, hogy képeket készítsek, így most megint csak öten fogjátok lájkolni az írást, de sebaj, végül is magamnak csinálom, vagy mifene. A lényeg, hogy minden hentes meglegyen, majd ha egyszer valaki hentest keres, tudja magát mihez tartani. Afféle korrajz ez, nem kell hozzá sok szereplő, hiszen „egyet nem lehet eltagadni, én is kortárs voltam”. 
Szóval nagyon igazi helyről beszélünk, hosszú nagy tőkehúsos pult, keresztben széles melegítő pult, szívesen bele is ülnék, mert az ajtó állandóan nyitva, nem tudom, mostanában mintha egyre több hentes dolgozna nyitott ajtónál, tán örülnek, hogy nem kell hűteni. Az átlagosnál nagyobb kínálatból tarját és májas hurkát kértem, kollégám pedig csirkecombot és csirkeszárnyat rendelt. Haladó tagozatos ugyan, de ilyen napja volt, na, velem is van ilyen olykor, nem lehet minden nap fejhúst enni. 
A két csirke remek volt, a szárny és a comb is szépen át volt sütve, a bürkéje ropog, a húsa viszont puha és szépen leválik a csontról, ahogy kell. Egyszerű ízesítés, szerintem són és borson kívül mást nem látott, de minek is az állandó hivalkodás, így rozmaring, úgy zsálya, henteshez jöttünk enni, nem Stahl Judit fanklubba, hogy mindent nyakon öntsünk fél liter tejszínnel. A májas kifejezetten finom volt, rizses, mint szinte mindenütt, de az azért nagyon nem mindegy, hogy rizs hogyan integrálódik a cumóba. Akkor jó, ha szinte észrevehetetlen, amikor a rizsszemek nem különülnek el a töltelék egészétől, úgy kell megnézni, hogy hé, ez most rizs vagy zsemle. Ez a májas pont nemcsak, hogy ilyen volt, de kifejezetten májas ízű is, decens fűszerezéssel, úgy, ahogy kedvelem. 
(És itt álljunk meg egy polgári szóra. A skála másik végén ott van a nem máló szemes rizsa, egy sajátos Habsburg toposz megtestesítője, ami szerint a rizs akkor jó, ha a szemek szépen gurulnak egymáson, megszűnik köztük a koherencia, ha nem lenne gravitáció, szanaszéjjel menekülnének a tányérunkról. Komolyan, evett már valaki ilyet a Monarchia határain túl? Valamit anno rosszul fordított egy udvarhoz közel álló személy Bécsben, alighanem onnan sugárzott szét e nem múló hagyomány a birodalmi menzákra, de a rosszat jónak tételező szervilizmus a határon túl már nem működött. Gyártástechnológiailag sem értem, hogyan lehet ilyen rizsát előidézni egy hurkában, de tény, hogy vannak hurkák, amikből kipereg rizs, mint tányérjából a napraforgó.) 
A tarja főtt füstölt volt, erre sütöttek még rá egy kicsit. A múltkori, sima sült sokkal jobb volt, a hús szálkásan omlott szét, a gyorspácolt árut pedig nem tudom becsülni, a hagyományos füstölés állagban is fényévekkel jobb eredményt ad, ízben pedig a pácolt áru sehol sincs. Biztos drágább, de legalább adassék meg nekem a lehetőség, hogy azt válasszam, ha egyszer azt szeretem. A vegákkal sincs semmi bajom, csak azokkal az elvetemültekkel nem tudok mit kezdeni, akik aszongyák, hogy gabonakolbász pont olyan, mint az igazi. Nohát, a pácos tarja sem olyan mint az igazi.

Igazai kis hentes ékszerdoboz található a 4es6os megállójával szemben. A kis helységben leginkább könyvtári hangulatom támadt, az ízléses fa könyöklők, az alacsony plafonig felérő berendezés, és a szépen bestokizott húsok olyan hangulatot árasztottak, mint az iskolai könyvtár annak idején.

Régóta készültem ide, mert bár nincs nagy híre (vagy csak én kimaradtam belőle), nagy múltú, oszlopos tagja ez az egység a budapesti hentesvilágnak. A hangulat nemcsak a beltér kialakítása, hanem a közvetlen, ám udvarias hangütés is megalapozza. A sült húsos pult kicsi, és nem is túl gazdag, de az alapok stabilak, leszámítva a hurkát, arra ugyanis várni kell egy kicsit, ami így ebédidőben nem szokványos, de legalább biztos friss sütés kerül elém, amikor kész lesz.

Addig is remekül elvagyok egy finom kolbásszal és egy egészen pompás oldalassal. Bár kifejezetten a legjobban megsütött kolbászt kértem, én még ennek is adtam volna egy utolsó kiadós hőfröccsöt, mielőtt a pultba helyezem, de nem minden a sütés, az alapanyag mindet visz, pont, ahogy egy kolbásztól elvárja az ember, sok fokhagyma, érezhetően minőségi paprika, csodálatosan harsány ízek töltik be az egész szájüreget, nincs kedvünk nyelni, csak nyammogni, mint Gombóc Artúr a csokoládén. Harapásra roppan, a késnek enged, ez kérem pompás, a szemcseméret/kenőanyag arányok is tökéletesek.

És még van ennél feljebb is. Az oldalas olyan puha, hogy nyugodtan nevezhetjük féléves önjelölt henteskritikusi működésem megkoronázásnak. Szerintem előfőzik, vagy mi – nem mintha ez csalás lenne. Nekem ilyen puha oldalast még sosem sikerült előállítanom, azt pedig nem hiszem, hogy egy nagy forgalmú hentes 8 órán keresztül konfitálná 90 fokon az oldalast, márpedig az állag valami ilyesmire utalt. A fűszerek itt egy kicsit laposak, igényli a mustárt, és bírna még fokhagymát is, annál több teret enged viszont az igaz húsélménynek, remek ez is.

Éppenhogy befejeztem a gyönyörködést az első felvonásban, elkészült a hurka, és mivel valaki a fülem hallatára kért egy felet, gondoltam a másik féllel lefojtom a gyutacsot, de ez hibának bizonyult. Hányszor mondjam még el nektek, hogy nincs minden termékben kiváló hentes ebben a városban, amin persze lehet keseregni, de ennél is jobb érzés a nagy titok tudójának lenni, hogy hol, mit érdemes túrni. Hát a Margit körúton ne hurkát rendeljünk, puha is, van is valami citromos (vagy tán mustáros) mellékíze, így nem marad felhőtlen az új hely felfedése feletti öröm.  

Nagy szerencséje lenne a politikusoknak, ha mi törzsevők velük szemben is érvényesítenénk elveinket, miszerint a hentes és a törzsevő szigorú szimbiózisban él, ezért húsközelben csak a szépet meg jót látjuk. Ki kell azonban ábrándítanom a közéleti szereplőket, a félig tele a pohár szemlélet csak azokkal szemben érvényesül, akik értünk dolgoznak, és akikkel vállvetve küzdünk a gyenge bolti (import) áruk, és a gabonakolbász ellen.

 Írnék én, írnék henteskritikát a Csanády utca középső részén található hentesről, ha megtalálnám az egységet. Na jó, megtaláltam, de milyen áron? Föl, s alá kerekeztem az utcában, végül már a járdán tekertem lépésben, nem igaz, hogy nincs itt semmi, benne van a táblázatunkban, és egy kedves törzsevő is megemlékezett az egységről a minap.

Végül részben az illatok alapján meglett, mindjárt a mokaszinok és a CBA között, de hogy sehol egy cégér, egy felirat nem mutatja, hogy drága hentesező ide gyere, itt tömheted a hasad nincs sehol, ez szerintem példátlan jelenség. A sorban állva a szokásos jelenségeket tapasztalta magamon: ilyenkor nekem már nagyon korog, rajtam a gyomoririgység és a felkészülési pánik, szeretek flottul és olajozottan rendelni, hogy ne tartsam fel a sort, egyúttal belebetegszem a gondolatba, hogy az előttem álló elkéri azt a darab húst, amit kinéztem magamnak, szökik a pulzus, szalad a vérnyomás.  Mindez hatványozottan jelentkezett a Csanádyban, amikor rájöttem, hogy ki kell állnom a sorból és kimennem az utcára, hogy megnézzem a kínálatot, egyszerűen onnan van csak törzsevőnek való szélesvásznú rálátás a húsokra.

Alapos szemrevételezés után kolbászt kértem, mert láttam egy helyeset, meg véres hurkát, mert abból is egy decens kis darab virított a pultban, és bundázott csirkeszárnyat, mivel hangsúlyosan nem rántott volt, hanem párizsi. Kezdjük ezzel az utóbbival. Barátaim, drága törzsevők a bundázott szárny a Csanády utcában megér egy több kilométere kitérőt is, simán érdemes kiugrani ide a Westendből, ahova bemenni is kár volt, ez egyszerűen kurvajó. Roppan a bunda, omlik a hús, a kézben marad a kicsússzanó csont, a szájban meg a lényeg. Nem erős, de határozott és finom a fűszerezés, azonnal ettem volna még kettőt-négyet, ha az ismert okokból nem kellene visszafognom magam. Vivát, Vivát, Vivát!

Jó a kolbász is, de nem hagy különösebb nyomat. Finom, sőt nagyon finom a véres hurka, csak feltehetőleg sokat várt rám szegénykém, mert bár láthatólag jól át van sütve, a pultban állva visszapuhult a bőre, így inkább kitüremkedik a töltelék a vágott felület felé, semhogy megadja magát egy új bemetszésnek. No jó, ez persze a műanyag kések minőségéről is árulkodik, de hát akkor is, láttunk már műanyag késsel is jól szelhető hurkát, nem is egyet, remeket.

Az almapaprika kitűnő, a kenyér henteseknél megszokott minőség, a kiszolgálás barátságos, a boltban pedig akár egy kisebb vásárlás is megejthető, a hús mellett pékáru és egy főként tejes hűtőpult is van, talán ez az identitás válság magyarázza a cégér teljes hiányát.  (96,6)