Ma délelőtt pontban 11-kor megvolt az első törzsevői találkozó a Budafoki út 28. alatti műintézményben. Balázs javasolta a helyszínt, mint kiderült nem véletlenül, remek fogás volt. A helyről tudni kell, hogy lényegében az egyetlen budapesti hentes, amely komoly rajongói táborral rendelkezik a virtuális térben. Ehhez az előremutató kezdeményezéshez mindenképpen gratulálni akartam, másfelől szült bennem egy gyanakvást, hogy a nagy fene modernitás a szaftosabbak felől óhatatlanul a szoftosabb kaják irányába tereli a kínálatot.
Nos, ez a feltételezés nem állt meg, a Budafoki úton a pult abszolút törzsanyag. A hurka-kolbász-csülök-oldalas-császár ötösfogat rántott áruval, karajjal és csirkével egészül ki. Balázsék törzsevők itt, úgyhogy simán kaptunk engedélyt a fényképezésre. A fiúk a pultban kedélyesek, és mindenkit ismernek. Valamivel ebédidő előtt voltunk még, de így is voltak pillanatok, amikor kifejezetten sokan voltunk az üzletben, na, ők mind „heló-sziasztok” státuszú közismert húsevők voltak, és ez így nagyon szép. Miután Balázzsal szentül megfogadtuk, hogy márpedig hentesnél fogunk meghalni, nekiálltunk enni.
Szerényen – mint utóbb kiderült túlságosan is szerényen – egy félkolbász, félhurka, oldalas konfigurációt rendeltem, hegyes és enyhén csípős paprikával, kenyérrel, tormával. Májas hurkát kértem, amely ugyan szerkezetét tekintve egy kicsit laza volt, de eszméletlenül finom, én ilyen szemtelenül májas májashurkával régen nem találkoztam, egyszerűen csúcs. Kollégáim rendeltek egy kis ellátmányt, úgyhogy elhoztam egy véreset is, amit utóbb véletlenül megkóstoltam. Ez komolyabb szerkezetű, ugyancsak finom, bőre pedig fenségesen ropogós. Úgy magam, mint a kollektíva nevében gratulálok, így kell hurkát sütni. Remek volt a kolbász is, ez csak hajszálnyival lazább, mint amit szeretek, de sütése és fűszerezése egyaránt csodálatos.
Hasonló jókat tudok mondani az oldalasról, amelynek választásakor emlékeim szerint a „szaftos” szót használtam, de a kapott darabra vonatkoztatva ez a szó utólag alpárinak tűnik. Az kérem ott kisült zsír, remegős, nem bántó, nem enged már levet az ember szájában, ezzel szemben két őrlő szájmozdulattal nyelhetővé tehető. A hús puha, és érintésre valósággal kilövi magából a csontot. A Budafokin – csakúgy, mint a Dohány 47-ben – a pultos még kiadás előtt, előre fölvágja az oldalast, amit a műanyag evőeszközök állékonyságának ismeretében teljesen helyes műveletnek gondolhatnók. Itt azonban tökéletesen fölöslegesnek bizonyul, ezt az oldalast ugyanis én egy félfamentes irodai A4-es papírral is simán elvágnám, ha nem enném meg előbb kézzel.
A paprika is említést érdemel, olyannyira kemény húsú és hersenős, hogy amikor óvatlanul beleharaptam, leve a mellettem kolbászozó középkorú hölgyre fröccsent, amiért is előbb rettenetesen zavarba jötte, majd elnézést kértem. Szerencsére a hölgy – láthatólag ugyancsak törzsevő errefelé – a hentesnél evők lojalitásával legyintett: „köszönöm, én is vettem, többet nem kérek.”
Köszönöm a meghívást, a henteseknek pedig a príma kosztot! Éljenek a budafoki útiak sokáig, jó egészségben, szép húsok között. (De halni visszajövünk.)
